A fehér zászpa

50-150 centiméter magas, évelő növény. Húsos gyöktörzsű, nagy termetű, tövén megvastagodó hengeres szárán merev, ép szélű levelei szórt állásúak, széles-tojásdadok, hosszában erősen redőzöttek, fonákjukon pelyhes szőrűek, lándzsásak. Végálló fürtös bugavirágzata dús virágú, 30–60 cm hosszú, kocsánya rövidebb a murvánál, 6 leplű virágai csillag alakúak, 8–15 mm szélesek, fehérek, vagy sárgásak (nálunk többnyire fehérek), kívülről zöldesek, az alsók hímnősek, a felsők csak porzósak. Toktermése 10–15 mm hosszú, ritkás szőrű. Június-augusztusban virágzik.

A fehér zászpa évelő növény, melynek földben lévő szára, a tőkéje (rhizoma) 8 cm hosszú, 4 cm vastag sötétbarna színű, húsos és évről-évre kitelel. Ebből indul ki egyrészt sok vékony gyökér, másrészt a másfél méter magas, zöld színű szára, mely minden évben elszárad. A szár nem ágazik el, vastag, dús levelű s a tetején átmegy a virágzatba. A fiatal tő azonban még nem hajt virágba, hanem amíg kellőleg meg nem erősödik, több évig (tíz évig is) csak leveles (kb. 60 cm. magas; hajtásokat fejleszt, virágok nélkül.

A szár alsó részét egészen körülveszik a levelek hüvelyei, t. i. a levelek alsó, csöves részei. A levelek nagyok, nyeletlenek, ellipszis alakúak, csúcsuk felé hegyesedők, tövük pedig szárölelő. A felső levelek lándzsa alakúak, visszájuk puha szőrű. A levélben jól láthatók az erek, melyek elágazatlanul haladnak a tövétől a csúcsáig és csak a csúcs felé hajlanak össze ív alakúan. Az erek irányában szépen redőzött a levél. A virágtalan hajtások levelei rendesen sokkal nagyobbak, hatalmasabbak, mint a virágot viselőké.

A virágzat 40 cm is lehet és a szár csúcsát foglalja el. A virágok rövid nyelűek és dús virágú fürtöt képeznek. A fürt csúcsán rendesen csak hímvirágok vannak, melyeknek u. i. nem fejlődött ki a termőjük. A termő virágok csak a fürt aljában vannak kifejlődve. Utóbbiak lehetnek hímnős és női virágok, előbbi esetben úgy a porzók, valamint a termő is ki van fejlődve, utóbbi esetben pedig, csakis a termő van jelen, porzók nélkül.

A virágnak egy hat fehéres zöld levélkéből álló leple van. E lepellevelek kívül zöldek, belül pedig fehér színűek. Minden virágot egy-egy apró keskeny levélke támaszt. A termő virágból egy 3-rekeszű, sötétbarna toktermés lesz, melyben világosbarna, szárnyas magvak keletkeznek. A zászpa zöld virágú alakját külön fajnak tartják s elnevezték zöld zászpának (Veratrum Lobelianum. Bernh.). A fehér zászpa június és július havában virágzik.

Tulajdonságai és használata:

A fehér zászpának gyökeres tőkéjét rhizoma veratri vagy radix hellebori albi név alatt árulják a gyógyfű kereskedők. A fehér zászpa tőkéje u. i. fanyar ízű, mérges anyagot tartalmaz, melyet veratrin-nak neveznek. Ezen méreg anyagánál fogva a zászpa tőkéjével állatokat is meg lehet mérgezni. Egyes vidékeken a rossz szomszédok egymás baromfiait meg szokták vele mérgezni. A kuruzslók a zászpa gyökerét az állat átszúrt bőrébe dugják s ezáltal mesterséges keléseket idéznek elő.

Ókorban a görögök elmebaj ellen, láz-, ideg-, fájdalomcsillapításra használták. Ma már közvetlenül nem használják mérgező volta miatt, vérnyomáscsökkentő alkaloidjait a gyógyszeripar használja fel, de korábban hajszeszek alkotóeleme volt a hajhagymák erősítésére alkalmazták. Főleg a tüdővész elleni óvszer gyanánt dugták a zászpát a marha bőrébe és ez által többször meg is mérgezték a szarvasmarhát. A zászpa főzetével írtják a szarvasmarha bőrének élősködőit is. Hangyákat is lehet vele pusztítani vagy elűzni. A fekete zászpa gyökere sokkal gyengébben hat.

A fehér zászpa gyökerét poralakban orvosságul és kenőcs gyanánt tetvek ellen használják. Erősen mérges hatásánál fogva jobbára csak külsőleg, kelések, rühösség és egyéb bőrbetegség ellen alkalmazzák a zászpát. A gyökeréből készült borszeszes kivonata állítólag eltünteti a szeplőt. Az állatgyógyászatban is szerepel a zászpa. A fehér zászpával óvatosan kell bánni, mert mérges növény. Bevéve erős hasfájást, epehányást és szédülést okoz. Pora még a legfinomabb alakjában is belehelve igen erősen ingerel tüsszentésre és az orr megdagadását okozza. Tűsszentőporként, amerikai indián törzsek a fajt nyílméregként is használták.

A tünetek 30 perc és 4 óra között jelentkeznek a fehér zászpa bevételétől számítva, és émelygéshez, hányáshoz vezetnek, intenzív rettegéssel, remegéssel. Alacsony vérnyomás, bradycardia és ritmuszavarok is előfordulhatnak, a beteg dyspnoeicus lehet, sinkoptust, eszméletvesztést és rohamokat tapasztalhat. A tünetek általában 24–48 órán át tartanak, de alkalmanként akár 5–10 napig is fennállhatnak .

A kezelés tüneti, és atropin (0,5–1 mg iv) beadását jelenti a bradycardia és aritmiák visszafordítása érdekében, folyadék infúzióval és szükség esetén dopaminnal a hipotenzió kezelésére. A rohamok intravénás diazepámmal (5–10 mg) kezelhetők. Általában a klinikai fejlődés kedvező, de halálos eseményekről számoltak be. (Egyes források szerint a makedón Nagy Sándor hódítóval is ez a növény végzehetett. )

Fehér zászpa hatóanyaga:

Különböző alkaloidák: jervin, pseudojervin, veratrin, protoveratrin, veratralbin, veratroidin, germerin, melyekből mintegy 1,5%-ot tartalmaz a drog, továbbá gyanta-, mézga- és pectin-anyagok. Továbbá ecetsav, keserűanyag, glükóz, fruktóz, szaharóz, zsír és keményítő.

Ellenméreg:

A zászpa okozta mérgezés esetén adjunk az illetőnek rögtön erős feketekávét és hívjunk orvost.

Szedése:

Értékesítés végett a fehér zászpát virágzás előtt kiássuk, tőkéjét gondosan megtisztítjuk a földes részektől, szárát, levelét levágjuk, de a gyökereket rajta hagyjuk. Azután a napon, ponyván megszárítjuk. Ha a zászpatőkék teljesen megszáradtak, annyira, hogy könnyen eltörhetők, akkor zsákba tömjük elszállítás céljából. 3 kg friss zászpából lesz 2 kg száraz árú. Hegyes vidéken termeszteni is érdemes a zászpát. Termesztése a gentianáéval egyezik meg. Magról nehezen nevelhető, inkább tőosztás útján.