Ipekakuána

Elsősorban gyógynövény, gyökerét számos betegség, például köhögés, láz, amőbás vérhas és hörghurut ellen használják. Erős hánytatót készítenek belőle, amelyet "ipecac szirup" néven ismernek. Nagy mennyiségben történő fogyasztása azonban súlyos hányást és hasmenést okoz.

Az ipecacuanha lassú növekedésű növény, ami csökkenti kereskedelmi vonzerejét, mint haszonnövényt. Dél-Amerikában ritkán termesztik, de Indiában és máshol már termesztették.

Az ipecacuanha gyökerét a gyógyszer, a szirup készítéséhez használták, egyszerű vagy néhány ágra osztott, hajlékony, és különböző méretű gyűrűkből áll. Frissen kissé húsos, és úgy tűnik, mintha szorosan egy központi fás zsinórra lenne felfűzve. [A kereskedelemben ismert különböző fajták (szürke, vörös, barna) mind ugyanabból a növényből származnak, a különbségek a növény korából, a szárítás módjából stb. adódnak.

Történelem

Az ipecacuanha már a 17. század közepén ismert volt Európában. Nicholas Culpeper angol botanikus, gyógynövénykutató és orvos az 1653-ban megjelent Complete Herbal & English Physician című könyvében az Ipecacuanha-t az Orach nevű gyógynövényhez hasonlította. 1672-ben egy Legros nevű utazó az egyik első feljegyzett európai Ipecacuanha-szállítmány, aki Dél-Amerikából importált egy kis mennyiségű gyökeret Párizsba. 1680-ban egy Garnier nevű párizsi kereskedő mintegy 68 kilogramm (150 font) anyagot birtokolt, és tájékoztatta Jean Claude Adrien Helvetius (1685-1755) orvost annak a vérhas kezelésére való erejéről.

1680-ban Helvetius XIV. Lajos kizárólagos jogot kapott a szer árusítására, de eladta a titkot a francia kormánynak, amely 1688-ban nyilvánosságra hozta a receptet.

Az ipecacuanha régóta használatos hánytatószerként, a gyomor kiürítésére mérgezés esetén, amely használatot az orvostudományban megszüntették (lásd ipecac szirup).

Émelygéscsillapítóként, köptetőként és izzasztószerként is használták, és olyan állapotokra írták fel, mint a hörghurut. A leggyakoribb és legismertebb készítmény az ipecac szirup, amelyet a 20. század utolsó éveiig gyakran javasoltak baleseti mérgezések sürgősségi kezelésére. Az ipecacuanha-t hagyományosan izzadás kiváltására is használták. Az erre a célra szolgáló gyakori készítmény a Dover-por volt.

A 19. században a tasmániai Cascades női gyár női foglyainak elővigyázatosságból rendszeresen adtak "egy szem ipecacuanha-t", különösen "a durva egészségű és tüzes vérmérsékletű hölgyeknek".

Gyógyászati felhasználás

A Plants For A Future nem vállal felelősséget a növények használatából eredő káros hatásokért. Mindig kérjen tanácsot szakembertől, mielőtt gyógyászati céllal használna egy növényt. Köhögéscsillapító Dysentéria Emetikum Expectorant Febrifuge Homeopátia.

Az ipecak gyökere számos orvosilag aktív összetevőt tartalmaz, köztük izokinolin alkaloidokat, tanninokat és glikozidokat. Erősen irritáló hatásúak, serkentik a gyomor- és hörgőrendszert, csökkentik a lázat és megakadályozzák a cisztaképződést amőbás vérhasban. A gyökereket belsőleg használják köhögés, hörghurut, szamárköhögés és amőbás vérhas kezelésére.

Az egyik legbiztosabb hánytató, még mérsékelt adagokban is hányást vált ki, amíg a gyomor tartalma ki nem ürül, így különösen hasznos a kábítószer-túladagolás kezelésében. Szirupban használják hányás kiváltására olyan gyermekeknél, akik mérgeket nyeltek le. Kisebb adagokban erősen köptető hatású, és gyakori összetevője a szabadalmazott köhögéscsillapítóknak. A növényt óvatosan kell használni, mivel a felesleg súlyos hányást és hasmenést okoz.

A gyökereket általában akkor szedik le, amikor a növény körülbelül 3 éves és virágzik, és későbbi felhasználásra szárítják. A növényeket a gyökerek részleges eltávolítása után újraültetik. A növényt a homeopátiában hányinger kezelésére használják.

Az ipecac gyökere gyógyászati értékkel bír, és világszerte használják köptető, amőbicid és hánytató tulajdonságai miatt. Ez a faj továbbra is szerepel a világ számos országának gyógyszerkönyvében. Ezeket a tevékenységeket farmakológiailag is megerősítették, és az izokinolin alkaloidákat, az emetint és a cephaelint azonosították az ipecak fő bioaktív vegyületeiként (Bruneton, 1995).

Mivel az ipecac az aljnövényzetre korlátozódik, rendkívül érzékeny az élőhelyi változásokra, amelyeket a lombkorona aljzatában állandó fénybejutást lehetővé tevő tisztítások, szelektív vágások és véletlen tüzek okoznak; ez a faj gyorsan csökken, ha erdőszéli környezetnek van kitéve.